Minden EMI-tábor környékén fellángol a „harc”: az ellenzők és a támogatók előveszik jól kipróbált érveiket, azokat sorolják. A másik fél érvei közül mindig csak arra reagálnak, amelyiket szempontjuk szerint könnyen meg tudnak cáfolni. Így egyrészt nem alakul ki párbeszéd a felek között.

Ez nem is lenne probléma, mert a pró és kontra érvrendszerek egymáshoz „idomítása” ebben az esetben lehetetlen, és nem is szolgálna semmilyen célt. Az EMI-tábort mint jelenséget kellene megvizsgálni, miért vonz ennyi embert, ennyi fiatalt. Mert nagy divat médiánkban megrettenni a szélsőjobbtól, hogy betör Erdélybe és miféle károkat okoz. De szerintem még publicisztika szintjén sem elég importálni a magyarországi érvrendszereket, mert itt erről van szó. Azokat – akárcsak az ottani politikai és egyéb törésvonalakat – nem lehet és nem is szabad a hazai magyar közösségekre alkalmazni. Inkább arról kellene beszélni, miért nincs a fiataloknak szervezett lehetőségük megélni magyarságukat, hallani nemcsak a mítoszokat (amiket bő kézzel osztanak az EMI-táborban szereplő sámánok), hanem a tényeket is. Miért nincs lehetőség (vagy nagyon ritka és esetleges) közösségileg kinyilvánítani azt, hogy magyarok vagyunk, ahol meg lehet ezt élni fiatalnak és felnőttnek egyaránt? Mert erre szükség van.

Visszaemlékszem, egyetemistaként Kolozsváron többször is előfordult, hogy elénekeltük a Himnuszt nyilvános helyen, nem rendezvényeken, hanem csak a dac, az érzés túltengése folytán. És a társaságban nem voltak „szélsőjobbosok”, sőt többségben voltak azok, akik elutasították a „magyarkodást”. És mégis fújták a Himnuszt rendületlenül, kockáztatva a bírságot és a zaklatást, mert az volt magyarságérzetünk egyetlen lehetséges kinyilvánítása (legalábbis így tűnt akkor). Miután hosszú ideig el kellett fojtani ezt a monostori meg egyéb lakónegyedek román tengerében, az érzés megállíthatatlanul feltört mindannyiunkban. Ezzel az érzéssel és megélésének problémájával nem kívánt senki foglalkozni, ennek az energiának a felhasználása nem érdekelt senkit.

Így lehetséges az is például, hogy a fiatalok történelemismerete enyhén szólva is hiányos. (Lapunk körkérdése nemrég kiderítette, hogy a tanulók nagy hányada azt sem tudja, mi a sokat emlegetett Trianon.) Ezért sokan magukat a fiatalokat hibáztatják – ez a legkönnyebb álláspont, de teljesen hamis. Ezeknek a gyerekeknek nagyon kevés esélyük van szabadon megélni magyarságukat, megtanulni ennek értelmét és jelentését. Ugyanakkor legtöbbjükben él az igény, és paradox módon, annak ellenére, hogy a megélésre nem ad alternatívát, de társadalmunk is táplálja ezt az igényt. És a szabadjára engedésnek ilyen vadhajtásai nőnek, mint a mi kolozsvári énekléseink, az EMI-tábor vagy a szélsőjobb szájhős attitűdje. Hiszen nem lehet végtelenül elfojtás alatt tartani az érzelmeket, azok feltörnek visszafojthatatlanul, de akkor már nagyon nehéz értelmesen felhasználni energiájukat.

Így az EMI-tábor elítélése nem a járható út, attól nem fog senki eltántorodni tőle. (Más kérdés, hogy az elítélőknek megvan saját bevett ideológiájuk, nem megérteni akarják a jelenséget, hanem csak egy jó alkalom, hogy szólamaikat még egyszer elfújhassák.) Meg kell érteni társadalmunk, berendezkedésünk hibáit, és ezek javításán kell dolgozni. Mert jó, hogy a nemzeti érzés ilyen energiákat szabadít fel, rossz, hogy ezek a szelek nem azokat a vitorlákat duzzasztják, amelyeket egy egészséges társadalomban kellene.

Isán István Csongor
www.honline.ro