Zenés, romantikus utazások a Lélekvesztőn

Új lemezével az Ismerős Arcok együttese újra magasra tette a lécet, és örömünkre sikeresen át is ugrotta.

Aki ismeri őket, jól tudja, hogy az Ismerős Arcok ma az egyik legfigyelemreméltóbb zenekar ebben az országban.

A ma megjelent, ötödik albumuk előtt sejtettük, hogy Nyerges Attiláék hozzák a formájukat, de az eredmény finoman szólva is meglepett bennünket. Elöljáróban csak annyit, hogy eltűnőben van a zenekar eddigi munkásságát jellemző melankolikus hangulat, és ez a fejlemény kétségkívül izgalmasabbá teszi az Ismerős Arcokat.

Az ember sok mindenkit belehall az Ismerős Arcok muzsikájába – például Zoránt, a Bikinit, az LGT-t, a Tátrai Bandet –, de mindezek legfeljebb a tagok zenei életrajzából fakadó hatások, öntudatlan hangulati elemek, valójában senkire sem hasonlítanak, mindig is a maguk útját járták. Jó hír, hogy megmaradt az eddigi lemezekről megismert műfaji sokszínűség. A slágeres és dinamikus Játsszuk el!, a magyar népdalkincset idéző Szeret vize, a keményre hangszerelt, feszes Európa közepében, az érzelmes Ígéret és a többi egytől egyig azt jelzi, hogy az Ismerők Arcok továbbra is kerüli a sablontémákat, nem akar és nem is tud kiszámíthatóan muzsikálni. Ha jobban belegondolunk, óriási szakadék tátong a kedves, játékos Ébredés és a poklokat megéneklő Lélekvesztő között, de miután mindkettő fantasztikus dal, nem is fontos, hogy melyik a zenekar „énje”. Újszerű és némileg meglepő a domináns szaxofonjáték, különösen a lemez első felében halljuk gyakran – az Ismerős Arcok jellegzetes, mostanra teljesen kiforrott hangzását határozottan dzsesszessé formálja.

Az Ismerős Arcokat hallgatva gyak­ran úgy érezzük, mintha valami belső erő újra és újra különös örvénybe, fájdalommal teli világba taszítana bennünket, s bár ez a világ szépen és mívesen megénekelt, olykor nem látszik a remény pislákoló fénye. A zenekar lemezről lemezre távolodik, mára pedig igen távolra került ettől az érzéstől. A zseniális Nyerges Attila szövegeiben ezúttal mintha kevesebb volna a szenvedés és a szikár elemzés, s több a derűs pillanat, a szemlélődés. Ez is jó, az is, de ez utóbbi jobban szerethető.

Milyen tehát ez a lemez? Magabiztos, nagyvonalú, izgalmas, sokféle. Felemeli és a végén nem ejti le az embert. Nemigen tudunk mutatni senkit ebben az országban, beleértve az óvodásokat és a szociális otthonok lakóit is, aki mondjuk a Ne gondolj rám! meghallgatása után ne azt mondaná, hogy húha… Nincsen magyar, akinek nem dobban együtt a szíve az énekessel Az andocsi Máriához hallgatása közben. Más muzsikusok a világ végezetéig megélnek egy-egy ilyen dalból, az Ismerős Arcok pedig minden albumán szállít két-három bombasztikus ötletekben bővelkedő szerzeményt. Tényleg hihetetlen.

A Lélekvesztőn minden zenész maximálisan hozza már ismert erényeit. Práder Vilmos a gitárosok régi iskoláját végezte jeles eredménnyel, nem először írjuk le: káprázatosan játszik. A Magyarokban valósággal izzik a gitár, kíváncsian várjuk, hogyan dörren meg élőben a dal. Nyerges Attila hangja karcosabb, teltebb, mint az eddigi lemezeken. Egyik-másik felvételről azt hihetnénk, koncerten rögzítették, nincs semmiféle steril hangzás, stúdióbűvészkedés. Pedig, amint hírlik, talán ezzel a lemezükkel dolgoztak a legtöbbet. Érdemes volt, a Lélekvesztő kiérlelt munka, jól szól, rajongóik pedig ronggyá fogják hallgatni.

Az Ismerős Arcok azért készít ilyen jó lemezeket, mert a csapat tagjai alázattal és természetes kétkedéssel látják önmagukat, egymást, dalaikat. Alulról kezdték, a szakma nemigen segített nekik, a rádiók ma sem játsszák a dalaikat, világsztárok előtt nem lépnek fel, és tudtommal a mosópor-forgalmazók sem látnak fantáziát bennük. Évről évre gyarapodó közönségük viszont pontosan tudja, mekkora értékei a magyar zenei életnek. Azok is maradnak, és van itt még feljebb is, amíg ennyi ötlet buzog bennük, s ennyire szeretik a hazát és a magyar embereket.

Szentesi Zöldi László

Magyar Hírlap, 2009. Szeptember 24.