„Mert én ezt a kérdést nem valakinek a leleplezése, vagy hírnevének csorbítása céljából vizsgáltam meg, hanem inkább okulásért, hogy akik olvassák, megértsék; akik megértik, elhiggyék; akik elhiszik, tartsák meg; és akik megtartják, fogják fel, hogy közel vannak a végpusztulás napjai, és az idők sietnek a nemlét felé.” – Rogerius mester Siralmas éneke

A szórványmagyarság. Az erdélyi magyarság elrománosodása

SZÓRVÁNYNAK NEVEZZÜK magyar testvéreinknek olyan kisebb-nagyobb közösségét, amely idegen népek közt létesült vagy a történelem folyamán elpusztult magyar területen maradt fenn és a nyelvi beolvadás útján van. A szórvány fogalmával jelölt közösségek kis számuknál és szervezetlenségüknél fogva nem élnek benne szervesen a magyar közösségben. Szórványaink nagyobb része történelmünk darabja, népünk temetője. Összeomlott templomok, hajdani papi kertek, legelővé változott temetők figyelmeztetnek bennünket mulasztásainkra, vétkeinkre.

A szórványok keletkezése és típusai

KÉT MÓDON keletkezik szórvány

1. Az egyik az, amikor több magyar család telepedik meg idegen nyelvű területen mint napszámos, munkás, iparos, földműves, hivatalnok. Szórvány, illetve szórványterület pl. a moldvai magyarság (a csángók) noha összefüggő nyelvterületen, tekintélyes számban él, de közösségi életünkből kiesett és a nyelvi beolvadás útján van.

Példa: A bukovinai csángóság 1764. után, a madéfelvi veszedelem hatására menekült ki a Székelyföldről s hozta létre telepeit; a moldvai csángóság évszázadok óta él egy tömegben, tehát mindkettő külön szórványterületnek tekinthető. A harmadik ókirályságbeli szórványterület Olténiától a Fekete-tengerig terjed, magyar iparosokkal, szervezetlen munkásokkal, a petróleumvidék, a dunai kikötővárosok és Bukarest magyarjaival.

2. A szórvány másik keletkezési módja az, amikor egy magyar település (falu, város, vidék) magyar lakossága lassanként elpusztul. Szervezetei, intézményei meggyöngülnek vagy megszűnnek, s így az ilyen közösség többé nem képes műveltségünk életében számottevő szerepet vinni, később nyelvével együtt faji öntudatát is elveszíti s megindul a beolvadás útján.

A történelem vihara állandó pusztítást mért az erdélyi magyarságra. Török- és tatárhordák, Básta zsoldosseregei, pestisjárvány, Horia-Cloşca féle felkelők, később Avram Iancu csapatai pusztították a magyar lakosságot, míg végül a Tranoni békeszerződés értelmében 1920-ban Erdélyt Romániához csatolták és a magyar adminisztrációban dolgozók elmenekültek. Ennek hatására alakult ki egyre több szórványközösség és napjainkban több szórványtelepülés végóráját éli. Ősi magyar közösségek olvadnak be folyamatosan egy tőlük idegen társadalomba.

Példa: A Királyhágó melléke és a Bánság magyarsága jórészt a török háborúk idején, azok miatt pusztult el. Egy másik ilyen terület Hunyad vármegye és környéke, amely háborús okok mellett főként a románság pihent erőinek hódítása miatt lett szórvánnyá. Egészen külön területnek kell vennünk a Mezőséget, amely a Marostól egészen Szolnok-Dobokáig felnyúlik s amelynek magyarsága a tatár pusztítást, az 1437–38. évi parasztfelkelést, magát a jobbágyságot, mint gazdasági és társadalmi formát, Básta és Mihály Vajda kegyetlenkedéseit, a II. Rákóczi György lengyelországi hadjárata miatt bekövetkezett török–tatár pusztításokat s a kuruc–labanc háborúskodást sínylette meg.

A szórványképződés tehát két irányú: egyrészt idegen nyelvterületre való beköltözés, betelepedés által, másrészt valamely település magyar lakosságának elpusztulásával keletkeznek szórványok. A szórványtelepülések magyar lakossága teljesen el van szigetelődve, és jó esetben az egyház utolsó védőbástyaként létezik.

Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) Szórványért csapata kiemelten fontosnak tartja a szórványban élő nemzettársaink megmaradását, és helyzetüknek megismertetését tömbmagyarsággal ugyanakkor közösen tenni annak érdekében, hogy az asszimilációs folyamatokat lelassítjuk. A csapat célja, megerősíteni a nemzeti és vallási identitást a szórvány magyarok közösségeiben.

Fogalmak tisztázása:

Tömbmagyarság: ahol a magyarság többségben él (Székelyföld: Hargita, Kovászna és Maros megyék)

Frontvidék: Kolozs, Szilágy, Bihar, Szatmár megyék

Szórványmagyarság: Hunyad, Szeben, Krassó-Szörény, Temes, Arad, Beszterce, Máramaros, Fehér, Bákó megyék magyarsága, de ide tartozik Bukarest is.

Mint olvashattuk, a szórványképződés egyik formája amikor valamely település magyar lakosságának elpusztulásával keletkeznek szórványok.

Példák:

Az 1784. évi Horea, Cloşca és Crişan vezette parasztfelkelés Erdélyben. A román lázadók célpontjai magyar uradalmak, kastélyok, falvak, városok voltak. Az általuk feldúlt, elpusztított, felégetett magyar vagy részben magyar települések: Kurety (Curechiu), Kristyor (Crişcior), Brád (Brad), Miheleny (Mihăileni), Déva (Deva), Verespatak (Roşia Montană), Aranyosbánya (Offenbánya, Baia de Arieş), Abrudbánya (Abrud) stb. Ez utóbbi településen gyakran volt hallható:  “Öljétek válogatás nélkül azokat a magyarokat, akik nem hajlandók román hitre térni.”

A felkelők 389 magyar falut dúltak fel, egyes települések teljes lakosságát kiirtották.

A nagyenyedi magyarság pusztulása

Nagyenyed sorsa híven tükrözi Erdély sorsát a maga tündökléseivel és bukásaival.

1437-ben Budai Nagy Antal seregei foglalják el, 1551-ben Martinuzzi ostromolja, 1600. szeptember 7-én Mihai Viteazul vonul a miriszlói csatába, 1601 augusztusában a goroszlói csata után Giorgio Basta zsoldosvezér pusztítja, 1658. szeptember 10-én a II. Rákóczy Györgyöt üldöző török-tatár seregek támadják, 1704. március 16-án Rabutin generális parancsára Tiege lámadta meg, a harcban kétszázan estek el, közülük 18 diák. Ezt örökíti meg Jókai Mór Nagyenyedi két fűzfa című műve; 1707-ben újra a labancok pusztítják a várost.

Az 1849-es népirtás

Nagyenyed legnagyobb pusztulása a magyar szabadságharc idején, 1849. január 8-án volt, amikor a város leégett, több mint 800 ember halt meg, amikor román népfelkelők lerohanták a várost.

Mai napig kérdés, hogy az 1848 márciusában békésen kezdődött forradalom hogyan alakult át véres, pusztító polgárháborúvá. Miként az közismert, az 1848. évi VII. törvény kimondta Magyarország és Erdély unióját. A problémát az jelentette, hogy az 1848. május 15-17. között tartott balázsfalvi gyűlésükön a románok is megfogalmazták saját igényeiket, így önálló nemzeti parlamentet követeltek és létrehozták a Román Nemzeti Bizottságot, melyet afféle erdélyi román kormánynak tekintettek. Az erdélyi románok szövetkeztek az ellenséges osztrák erőkkel és fegyverkezni kezdtek a magyarok ellen. Ennek hírére Alsó-Fehér vármegye számos településéről megindult a magyarok áradata Nagyenyed felé, a város megtelt menekülőkkel, összesen mintegy 4000 fő, értelemszerűen főként nők, öregek, gyermekek, betegek zsúfolódtak össze Enyeden, hiszen az egészséges férfiak a honvédség kötelékében harcoltak.

Így érkezett el 1849. január 8-ának gyászos éjszakája. Az Enyedtől mintegy 5 km-nyi távolságra fekvő Csombordon táborozó Axente Sever és Prodan Simion pópa feleskette gyülevész haramiahadát, majd megindultak a város felé. Szilágyi Farkas majdani református lelkész, aki gyermekként élte meg a szörnyűségeket, utóbb így emlékezett vissza az enyedi Szent Bertalan éjszakára: amint a román csőcselék betört a városba és felgyújtotta az első épületeket, „kezdetét vette a lövöldözés, az ablakok és kapuk betörése, a rablás és ordítozás, a megtámadottak rémes sikoltozásai és jajveszékelései, olyan pokoli lárma, melynek hallatára az ember testében a vér megfagyott”. Jellemző, hogy az iszonyat kiáltásai és a dúlás eszeveszett alvilági hangjai még a Nagyenyedtől 22 km-re fekvő Mihálcfalván is hallhatóak voltak

Akit nem vertek agyon saját házában vagy nem szenvedett ott azonnal tűzhalált, rémülten rohant hiányos öltözetben az utcára a mintegy mínusz 20 fokos hidegben, és kétségbeeséssel próbált üldözői elől menekülni. A fosztogatás és a vérontás látványától megrészegült oláh csőcselék kit doronggal vert agyon, kit lándzsával szúrt keresztül, kit eltaposott, kit agyonlőtt – a gyilkolás módszerei nagyon változatosak voltak. A lakóházak kifosztásán és felgyújtásán túl nem kímélték a szent helyeket, a templomokat sem. A híres református templomban összetörték az úrasztalát, az orgonát, a padokat, a karzatot – egyszóval mindent, sőt, belovagoltak a templom épületébe. A fosztogató söpredék elpusztította a Bethlen Gábor által 1622-ben alapított református kollégium épületét annak híres könyvtárával együtt, valamint elhamvasztotta az erdélyi református egyház püspöki levéltárát is. Számos felbecsülhetetlen értékű ősnyomtatvány lett semmivé. Nem járt jobban a katolikus minorita templom és rendház épülete sem. Ugyanazt az őrült pusztítást vitték végbe a mócok, mint a református egyház épületében. Az a szörnyűség pedig, amelyet a minorita házfőnök, Viskóczi Henrik elszenvedett, még a legképtelenebb horror regényeket kieszelő szerzők fantáziáját is bőségesen felülmúlja. S az egészben az a leghihetetlenebb, hogy e borzalmakat a házfőnök túlélte. Ő maga később így emlékezik vissza kálváriájára: „ Magam valék első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat levágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd’ halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek, és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek”. Papjai vitték a derék atyát vissza a rendházba. Azonban a felfegyverzett csőcselék oda is betört, további tortúra várt még Viskóczi atyára: újból ütlegelni kezdték a haldokló embert, majd a „biztonság kedvéért” még egy újabb, nyolcadik golyót is beléeresztettek. Csodával határos módon a rendházfőnök mégis életben maradt, Tordára menekítették és később felépült sebeiből. A nagyenyedi szörnyű események 1849. január 8-ának éjszakáján kezdődtek, általánossá másnap, január 9-én váltak, tetőpontjukat pedig január 10-én érték el, de a fosztogatás és gyilkosságsorozat csak 17-én fejeződött be. A magyarirtásnak mintegy 800-1000 főnyi halálos áldozata volt, ám legalább ugyanennyien fagytak halálra a kegyetlenül hideg téli időben. Az agyonvertek, meggyilkoltak, kibelezettek földi maradványait a várfal előtti sáncokba hányták, illetve a korábban mészégetőgént használt gödrökbe kerültek. Egyidejűleg a szomszédos Alsó-Fehér és Torda megyei településeken is folyt a magyarság kiirtása, ennek következtében végleg megváltoztak e térségben az etnikai arányok a románok javára.

Román részről a mai napig nem kértek bocsánatot az általuk ekövetett szörnyűségekért, Silviu Dragomir történész később elismerte a barbárság tényét. 1993-ban pedig a főkolomposnak, Axente Severnek a bűntett színhelyén, Nagyenyeden szobrot állítottak. Talán ehhez a tényhez már nem is szükséges semmiféle kommentár.

Emlékezzünk a 160 éve meggyilkolt 800 nagyenyedi magyarra

1848. szeptember 29-én, a pákozdi győztes csatával világossá vált a bécsi kormányzat számára, hogy nem számolhat a magyar szabadságharc azonnali elfojtásával. Az osztrák kormányzat a szerbek és románok fellázításával próbálta a magyarokat többfrontos háborúra kényszeríteni.

Egy erdélyi román ügyvéd, Avram Iancu vezetésével 1848 októberében megfélemlítő hadjárat indult az Erdélyi-szigethegység környékén található magyar települések ellen. Az egyik legvéresebb román akció a zalatnai mészárlás volt, ahol 700 fegyvertelen magyart mészároltak le 1848. október 24-én. A férfiak a magyar szabadságharc seregében szolgáltak, így nem harc volt ez, hanem közönséges, aljas mészárlás.

A vérengzések 1849 tavaszáig folytatódtak, a gyilkosságokat rendkívül kegyetlenül hajtották végre: nem volt ritkaság a végtagok lefűrészelése, elevenen megégetés, földbe ásás, eke elé fogás, megvakítás, karóba húzás, nők, lányok megerőszakolása és halálra kínzása.

Bem erdélyi hadjáratát követően, miután sikerült 1849 márciusára a császáriak csapatait Erdélyből kiűzni, a magyar hadvezetés viszonylag kis létszámú haderő átcsoportosításával a románok vérengzéseinek gátat tudott szabni.

A vérengzések egyik különösen borzalmas csúcspontja az 1849. január 8-i nagyenyedi népirtás volt.

A várost az Axente Sever és Prodan Simion muzsnaházi pópák vezette román felkelők támadták meg. Az ortodox karácsony másnapján, éjszaka elszabadult a pokol. 800-1000 védtelen embert mészároltak le helyben, nem kímélve csecsemőt, nőt, aggastyánt sem. Közel ugyanennyien, akik mezítláb a környező hegyekbe menekültek, megfagytak a huszonnégy fokos dermesztő hidegben.

A Kollégium évszázados szellemi értékei a sárban végezték, a haramiák által többre becsült holmik kocsiszámra a támadókat gazdagították. A halottak egy részét a vársáncba, másik felét az addig mészoltónak használt, a vár sáncai melletti gödörbe temették, ahol, bokroktól takarva, csak a dátumra és az áldozatok számára emlékeztető tábla áll. A borzalmas halálnemek kiagyalóinak nem büntetés járt, hanem Erdély-szerte szobrok és utcanevek hirdetik “dicső tetteiket”.

További vérengzések

Az első mészárlásra 1848 október 19-én került sor, Kisenyeden. Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.

Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát.

Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.

Zalatna és Abrudbánya bányavárosokat felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepü határában lemészárolták. 1700 magyar esett itt áldozatul.

Október 23.-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200.

Október 28.-ról 29.-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.

Október 29.-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg.

Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki.

Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest toboroztak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.

A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben.

Következzen egy lista az 1848-49-ben a román felkelők által erdélyi magyar falvakban elkövetett vérengzésekről:

Dátum – Település – Magyar áldozatok száma

1848. október 12. Kisenyed (Sangatin) 140

1848. október Magyarigen (Ighiu) 176 család

1848. október Asszonynépe (Asinip) ?

1848. október Boklya (Bochia) 30

1848. október Borosbocsárd (Bucerdea Vinoasa) 73

1848. október Bugyfalva (Budesti) ?

1848. október Csáklya (Cetea) ?

1848. október Forrószeg (Forosig) ?

1848. október Mikeszásza (Micasasa) ?szinte mind

1848. október Zám (Zam) ?

1848. október 20. körül Balázsfalva (Blaj) térsége 400

1848. október Alvinc (Vintu de Jos) 2 békeküldött

1848. október Sárd (Sard) környéke 300

1848. október Algyógy (Geoagiu) 85

1848. október 24. Ompolygyepüi (Presaca Ampoiului) vasúti megállóhely – 700 zalatnai magyar

1848. november 13. Felvinc (Unirea) 200

1849. január 8. Nagyenyed (Aiud) 800

1849. január 18. Marosnagylak (Noslac), Hari (Heria), Marosdécse (Decea), Inakfalva (Inoc), Felvinc (Unirea) (100?)

1849. január Marosújvár (Ocna Mures) 90

1848 december 9. Köpec 51

1848. december 14. Kővárhosszúfalu (Satulung), Bácsfalva (Bacea), Türkös (?), Alsócsernáton (Cernat)?, Tatrang (Tarlungeni), Zajzon (Zizin), Pürkerec (Purcareni) ?

Gerendkeresztúr (Grindeni) 200

1848. október 28. Borosbenedek (Benic) a teljes falu

1848. október Székelykocsárd (Lunca Muresului) 60

1848. Gyulafehérvár (Alba Iulia) ?

1848. október Naszód (Nasaud) ?

1848. október Borbánd (Baraban?) ?

1848. október 25. Kőrösbánya (Baia de Cris) és Cebe (Tebea) között a teljes Brády-család

1848. október Radnót (Iernut) környéke majdnem teljes falvak lakossága

1849. május Abrudbánya (Abrud) 1000

1849. május Bucsesd (Buces) 200

A népirtással megváltozott Dél-Erdély etnikai képe, előkészítve egyben a trianoni döntést is. A román történetírás mai napig nemzeti hősként tekint Avram Iancura és Axente Severre, itthon pedig, ha tudunk is ezekről a borzalmakról, valahogy könnyen átsiklunk rajtuk, pedig „aki elfelejti a múltat, az arra ítéltetik, hogy újra átélje azt.”